Az orosz hatóságok évek óta rehabilitálják azon magyar kényszermunkások ezreit, akiket politikai okokból ítéltek el a Szovjetunióban, Ausztriában vagy Magyarországon. Nyolcszáz határozatot nem sikerült továbbítaniuk, mert az illető vagy családjának holléte ismeretlen. Lapunk a Központi Kárrendezési Hivatal társadalmi kollégiumával együttműködve a világhálón közli e ½láthatatlan légió½ névsorát, hogy a kései felmentés legalább néhányukat utolérje.
A rehabilitált kényszermunkások listája az oldal alján, csatolt dokumentumként (DOC-formátumban) LETÖLTHETŐ. A letöltött fájl megnyitásához Microsoft Word program szükséges.
A Központi Kárrendezési Iroda társadalmi kollégiuma kéri mindazokat, akik magukra vagy rokonukra ismernek, jelentkezzenek Menczer Gusztáv elnöknél a következő címen: 1519 Budapest, Pf. 463., telefon: 371-8990, e-mail: tarsadalmi.kollegium@karpotlas.hu
Ábrahám János, született 1908-ban Szarvason; Landberger Dezső, született 1895-ben Kunágotán; Zsuppán László, született 1926-ban Veszprémben. Három név abból a több ezerből, melynek viselőjéről az illetékes orosz bíróság az utóbbi években megállapította: a második világháború után a Szovjetunióban politikai okokból ítélték kényszermunkára vagy golyó általi halálra. Nyolcszáz esetben nem sikerült kézbesíteni az okmányt, mert a magyarországi Központi Kárrendezési Iroda Társadalmi Kollégiuma sem az illetőt, sem családtagjait nem találja.
A rehabilitáltak születési évszámát böngészve gyanítható, hogy sokan már nincsenek az élők sorában - többük neve mellett XIX. századi születési dátum olvasható -, rokonságuk többször is lakóhelyet változtathatott, és az sem biztos, hogy az okmányokon mindig a valós név szerepel. Az elítéltek adatait ugyanis fonetikusan, cirill betűkkel vették fel a nyilvántartásba, és most ezen átiratokat kellett - a tévesztésre ismét alkalmat adva - visszaültetni magyar nyelvre; mivel pedig az orosz anyakönyvezés nem használja az anya nevét, ezt az azonosítót sem lehet használni.
RIDEG ADATOLÁS
A Heti Válasz a Központi Kárrendezési Iroda társadalmi kollégiumával együttműködve e héttől kezdve honlapján teszi közzé a ½nyolcszázak½ nevét, abban bízva, hogy a felmentés legalább néhányukat utoléri, vagy legalább özvegyeik, gyermekeik értesülhetnek a rehabilitációról. Ennek pedig nem csupán erkölcsi jelentősége lehet, bár az sem lebecsülendő. ½Sokan semmit sem tudnak néhai férjük, édesapjuk halálának körülményeiről, és ez lehet az első alkalom, hogy fél évszázad múltán hírt kapnak róla½ - mondta lapunknak Menczer Gusztáv, a Központi Kárrendezési Iroda társadalmi kollégiumának elnöke (aki maga is közel tíz évet töltött a Gulag börtöneiben). A rehabilitációs papírok pedig rideg adatolással, ám legalább valamiféle támpontot nyújtva tanúskodnak egy-egy honfitársunk sorsáról. A formanyomtatványból kiderül, hogy a fél évszázada bűncselekmény elkövetése nélkül elítélt személyt mikor tartóztatták le, mi volt a foglalkozása, mikor, melyik bíróság milyen vádak alapján ítélte el; s ha az illetőre halálbüntetést szabtak ki, az ítéletet mikor hajtották végre.
A néhány adat birtokában akár tovább is lehetne nyomozni a néhai rokon után, hiszen a politikai megtorlás áldozatairól szóló 1991-es orosz törvény leszögezi: ½A mentesített személyek vagy haláluk esetén a rokonaik jogosultak megismerkedni a lezárt bírósági büntetőügy anyagaival, és másolatot kaphatnak az iratokról.½ Kérdés persze, hogy lesznek-e érdeklődők, akik élnek a lehetősséggel, s ha igen, át tudják-e verekedni magukat az orosz bürokrácia útvesztőin. Ehhez ugyanis előzetes időpontegyeztetés után Moszkvába kellene utazni, és az ügyirat elolvasásához jó orosz nyelvtudásra is szükség van.
A TÖRTÉNELEM FINTORA
Lapunk vállalkozása nem előzmény nélküli. Menczer Gusztáv a Külügyminisztérium megbízásából 1992-ben mintegy 50 ezer, a Szovjetunióban elhunyt magyar hadifogoly nevét hozta haza és tette közzé az akkor még létező Új Magyarország című napilapban. Ennek nyomán az elhunytak közel 70 százalékának rokonsága jelentkezett s vált jogosulttá nyugdíj-kiegészítésre és - kárpótlási jegy vagy életjáradék formájában történő - kárpótlásra. Mivel pedig további jogszabályok is rendezik a túlélők, illetve özvegyük javadalmazását, Magyarországon ma már nemigen van olyan, a szovjet hadbíróság által politikai okból elítélt, akinek nyugdíja ne haladná meg az átlagnyugdíj kétszeresét. A történelem torz fintoraként azonban a jóvátételt nem attól az országtól kapják, amelyben a sérelmeket elszenvedték, hanem a magyar államnak kell állnia a számlát.
Pedig az Oroszországban 1991-ben elfogadott törvényben nem kevés szó esik a politikai elítéltek kárpótlásáról. A jogszabály a pénzbeli juttatáson túl soron kívüli gyógykezelést állapít meg számukra, a receptre írt gyógyszerek árából 50 százalék kedvezményt kapnak, ingyen utazhatnak a városi tömegközlekedési eszközökön, soron kívül szerelnek fel nekik telefont, elhelyezik őket nyugdíjasotthonokban, sőt akár ZAZ-968M típusú gépkocsira is jogosultak lehetnek. Ezek a kedvezmények azonban nem terjednek ki a külföldiekre, és Menczer Gusztáv szerint a szovjet lágereket megjárt magyaroknak reménytelen kísérlet is volna bármiféle kártérítést követelni az orosz államtól.
A korábbi évtizedekben pedig nemhogy a kárpótlás nem kerülhetett szóba, de még a fogságba esett magyar katonák is csak nagy sokára térhettek vissza szülőföldjükre. Míg a nyugati országok által ejtett több százezer hadifogoly - a genfi konvenciót jóváhagyó államok gyakorlata alapján - egy éven belül kiszabadult, a Szovjetuniót megjárt hadifoglyoknak - mert Sztálin nem írta alá az egyezményt - átlagban 36 hónapot kellett erre várniuk. A szovjet fogságba került 600-700 ezer magyarnak 1946-ig csak kis része érkezett haza, a többieket - már aki életben maradt - csak kéthárom év múltán engedték el; a több ezer politikai elítélt nagy része azonban csak 1953 után lett szabad.
HÁBORÚS BŰNÖSÖK
A szovjet hatóságok nemigen kapkodták el a dolgot. Amikor például Nagy Ferenc magyar miniszterelnök 1946-ban Moszkvában Sztálinnak felvetette a kérdést, elengedték ugyan a fogvatartottak egy csoportját, ezután azonban szünet következett. Az ügy csak 1947 májusától vett ismét lendületet, de ekkor is csak azért, hogy a Szovjetunió így javítsa a - hadifogoly-szabadító szerepében tetszelgő - Magyar Kommunista Párt itthoni választási esélyeit. Miként pedig Stark Tamás történész kutatásaiból kiderül, a magyarországi kommunisták az 1947-es, kék cédulás választások után nem érezték már fontosnak Szovjetunióban rekedt honfitársaik ügyét. S hogy a dolog ne legyen annyira kellemetlen, Rákosi Mátyásék az elhurcoltak sorsát hadifogolyproblémaként kezelték, ügyet sem vetve rá, hogy nagy részük nemhogy hadifogoly, de még csak katona sem volt (lásd keretes írásunkat). Aztán 1948 őszén, a szovjet-magyar barátsági és együttműködési egyezmény megkötése után a kommunista párt lezárta a kérdést, mondván, már csak a szovjet bíróságok által elítélt háborús bűnösök maradtak odakint.
Pedig ekkor még magyarok ezrei töltötték fogságukat a Szovjetunióban, akik között kétségtelenül voltak a nácikkal kollaborálók, nagy többségüket azonban indok nélkül ítélték el. A politikai foglyok mintegy 1500 fős túlélő csoportja aztán 1953-ban, Sztálin halálát követően, illetve 1955-ben térhetett haza, miután közel egy évtizedet töltöttek a több ezer szovjet börtönláger valamelyikében. Amint a mostani rehabilitációs határozatokból is kiderül: ártatlanul.
Hétszázezer magyar
A második világháborúban több mint négymillió külföldi került ½hadifogolyként½ a Szovjetunióba, köztük a németek és japánok után a magyarok alkották a legnépesebb csoportot. A Központi Statisztikai Hivatal 1946-ban 600 ezerre becsülte a szovjet fogságba került honfitársaink számát, a mai források pedig 526 ezerre teszik a szovjet táborokban regisztrált magyarok számát. A lapunknak nyilatkozó Stark Tamás történész szerint ebben nincsenek benne azok, akik a román területen lévő tranzittáborokban és a sokhetes szállítás közben haltak meg, a szám továbbá aligha tartalmazza a Magyarországról elhurcolt német nemzetiségű polgárokat és a Felvidék déli részéről elvitt magyarokat. Velük együtt pedig 600 és 700 ezer közé tehető a Szovjetunióba deportált magyarok és magyarországi németek száma.
E létszámnak legfeljebb a kétharmadát tették ki a hadifoglyok, s Menczer Gusztáv adatai szerint mintegy 50 ezerre rúgott azon civilek száma, akiket Magyarország akkori területéről hurcoltak a Szovjetunióba. A polgári személyeket kollektív büntetés címén, de főként a munkaerőhiány enyhítése céljából szállították el, összegyűjtésükre pedig a legfondorlatosabb eszközöket eszelték ki. Stark Tamás szerint volt, ahol romeltakarítás vagy útjavítás ürügyén terelték egybe a civileket - ahogy akkor mondták: ½malenkij robotra½, vagyis egy kis munkára -, másutt mozielőadást hirdettek, s számos helyen a háborús bűnösnek tekintett magyarországi németeket vagy német nevűeket szedték össze. (A legkülönösebb válogatási szempontra Ónod szolgált példával. Itt németnek tekintettek mindenkit, akinek családneve - a gyűlölt Hitlerhez hasonlóan - ½r½ betűvel végződött; így került sok Pásztor, Molnár és Bodnár a deportáltak közé.)
Külön csoportot alkottak a politikai okokból elítélt magyarok (számuk több ezres nagyságrendű), akiket a szovjet katonai bíróság az orosz büntető törvénykönyv hírhedt 58. paragrafusa alapján, államellenes bűncselekmények vádjával ítélt tízvagy akár huszonöt évnyi kényszermunkára, de nem volt ritka a halálbüntetés sem. Az odakint elhunytak számáról mindeddig ellentmondó adatok láttak napvilágot. A történészek sokáig úgy vélték, hogy 30-40 ezer magyar pusztulhatott el a Szovjetunióban, a közelmúlt kutatásai szerint azonban a valós szám akár ennek tízszerese is lehetett.
Tíz év magány
½Amikor kiderült, sőt bizonyossá vált, hogy az 1953 nyarán összeszedett, Lembergben összegyűjtött körülbelül ezerötszáz magyar, nők és férfiak, hazajöhetnek, első szívfájdalmunk az volt, vajon mire jövünk haza. Ugyanis mint külföldi állampolgárok nem levelezhettünk hozzátartozóinkkal, nem tarthattuk a kapcsolatot szeretteinkkel. Mi történt velük az elmúlt 8-10 évben? Hogyan ért véget a háború a mi vidékünkön? Ki és hogyan élte túl a front és megszállás borzalmait? Ki fogad bennünket, és lesz-e, aki hazafogad minket? A lembergi várakozás hónapjaiban mindenkit hívattak a parancsnokságra. Meg kellett neveznünk, hová és kihez akarunk hazamenni. Jaj volt annak, akit másodszor is hívattak, és közölték vele: az általa megadott cím nem jó, nem megfelelő, nevezzen meg másikat! Vagy akinek végül azt mondták: majd kijelölt lakhelyre megy haza. Idegőrlő hónapok voltak, amit várakozással töltöttünk a gyűjtőtáborban.
Néhányan megzavarodtak közöttünk, főként családos emberek, akik még a doni katasztrófában estek fogságba, majd hamis vádak alapján elítélve kényszermunkatáborba kerültek. A lágerparancsnok közölte velünk, hogy teljes jogú magyar állampolgárokként térünk haza, mivel háborús tévedés, túlkapás volt, hogy minket ártatlanul elítéltek. A Szovjetunió rehabilitálta mindegyikünket, nem tekintve, ki hány évre lett ítélve. Ha a kint töltött idő miatt bárkit Magyarországon valami sérelem, hátrány érne, a szovjet nagykövetség kérésünkre közbelép. Odahaza nem is kell mondani, hogy mi elítéltek voltunk. Aztán telt-múlt az idő, októberben azt mondta a lágerparancsnok: nem biztos, hogy haza tudunk adni benneteket. Rákosi elvtárs nem akar benneteket befogadni. Azt mondta, ha ilyen fasisztákat hazaküldünk, nem garantálja a szocializmus felépítését... November második felében azonban mégis elkezdődött az előkészület a hazatérésre.½ (Részlet Rózsás János: A volt Gulag-rabok sorsa hazatérésük után című előadásából.)
Szőnyi Szilárd |
