Dieter Pohl   A Második Világháború Németország XX. Századbeli Történelmében   Az 1945-ös év szemszögéből a háború következményei, melyet a náci vezetőség indított el, nyilvánvalóak voltak: A legtöbb német városban rengeteg kárt tett a szövetséges bombázás és a szárazföldi harcok, némelyik környék egész infrastruktúrája teljesen tönkrement, németek milliói menekültek keletről, 11 millió Wehrmacht katona esett szövetséges fogságba. A negyvenes évek vége óta hozzáférhetők a német emberi veszteségek statisztikái, azonban nagyok az eltérések. Csak nemrég állapították meg, hogy 5.3 millió hadviselő német esett el vagy halt meg fogságban, de ez a szám nem-német állampolgárokat is foglal magában. Másrészt a német civil lakósságból 800.000-1.2 millió személy halt meg a háború alatt,  szövetséges bombázás, és náci üldöztetés által, és a keletről való kiüldözés kezdeti stádiumában. A tényleges emberi veszteségek azok között, akik 1937-ben német állampolgárok voltak, még nincs megállapítva; 4 és 6 millió személy, azaz a háború előtti lakósság 7 és 10 % között.   A német katasztrófa emberi és anyagi oldalától eltekíntve, ne feledkezzünk meg 1945 másik dimenziójáról sem: náci Námetország volt felelős a háborúért, amely  35-40 millió ember halálát okozta Európában, és hatalmas szabású tömeggyilkosságokért; minden harmadik szövetséges áldozat náci üldöztetés miatt pusztult el. A németek többsége támogatta a diktatúrát; most, a teljes megadás után, egy bizonytalan jövő, nemzeti szuveránitásuk elvesztése, és  szövetséges megszállás elé néztek. A legtöbb német a szövetséges hadseregek német földön való előretörését egyben a háborús erőszaktól való megszabadulásnak tekintették, másrészt teljes összeomlásként, Zusammenbruch, de nem felszabadításként. Történelmi szemszögből persze mindakettő volt: vereség és felszabadítás.   Igy hát nem meglepő, hogy a német történészek 1945 után két teljes törésvonalat láttak a német történelemben: Hitler uralmának a megalapásását 1933-ban, és az ún. "Nulla órát", Stunde Null, 1945-ben. 1960-ig tartott, amíg valaki ezt az elfogadott bölcsességet kérdőrevonta. A hamburgi történész, Fritz Fischer, megjelentetett egy  masszív művet az első vilgháborúról, amelyben azt állította, hogy a Német  Birodalom volt a főfelelős nemcsak a második, hanem az első vilgháborúért, azért, mert  mindkét viszályban világ hatalomra tört. Fischert vadul megkritizálták Németországban, de miután azóta folytatódik a vita a XX. századi német történelemben való kontinuitás és diszkontinuitásról, napjainkig kritika tárgya. Némely történész azt állítja, hogy mindkét konfliktust egy egységnek kell tekínteni, egy új harmincéves háborúként ? a kifejezést a francia társadalontörténész, Raymond Aron, találta ki ? amely 1914-től 1945-ig dúlt.   Én úgy látom, hogy az utóbbi húsz évben kialakúlt egy bizonyos konszenzus a német történészek között, amely tekintetbeveszi mind a kontinuitást, mind a törést a német történelemben. Azonban, miután az újabb kutatások kihangsúlyozzák a náci rezsím szertelen imperializmusát és erőszakát, nyilvánvalóvá válik az 1933-as, és még inkább az 1939-as év szétzüllesztő mivolta.  Igy, miután újraértelmezték Németország szerepét az első világháborúban, elkövetkezett bizonyos mértékig a másodiké is.    Három folytatólagossági vonal került az érdeklődés középpontjába: Először: a német nacionalizmus hegemónikus természete, külösösen 1890 után. Az első világháború előtt, ez a  lendület főleg Afrika és Ázsia felé irányult, gyarmatok szerzése céljából. Vannak történészek, akik kifejezetten egy egyenes vonalat akarnak húzni a Délnyugat és Kelet Afrikában 1904/1907-ben elkövetett német gyarmati bűntettek és a második világháború alatti erőszakos náci uralom között Kelet Európában. 1914 után a hegemónikus tervek Európa felé tolódtak el, egy bizonyos mértékig nyugat felé, de sokkal inkább kelet felé. Lengyelország, a Baltikum, és Belorusszia német-osztrák elfoglalása 1915-től egy új kontinentális impperializmus sémáját mutatta. 1918-ban az orosz forradalom alkalmat adott a Központi Hatalmaknak, hogy Kelet Oroszországnak még nagyobb részeit elfoglalják, olyan mértékben, amely utólag tekintve, a Wehrmacht 1942-es frontvonalához hasonlít.   Másodszor: Ez a döntőfontosságú időszak 1918 től 1920-ig,  az első világháború vége és közvetlen utókora, új jelenségek előretörését hozta magával, amelyekre a Harmadik Birodalom támaszkodott. Ideologia vonások, mint pl. a radikális anti-kommunizmus és rasszizmus szerfelett növekedett ezekben az években, nemcsak Németországban. Ezek a nézetek nem voltak teljesen újak, azonban hatalmas fontosságot nyertek a kialakúló szélsőséges jobboldal számára, és a konzervatív elit reszere, különösen a váratlan nemzeti vereség hatására.   A kontinuitás harmadik jellege, amely ezekből az időkből származik, az a német identitás aggresszív természete. Míg még mindig vita tárgya, hogy milyen befolyást gyakorolt a szélsőséges és tartós brutalitás az 1914-1918-as front generációra, és, hogy a háború utáni erőszakosságot lehet-e úgy tekinteni, mint a jobboldali mozgalmak, és általában a német társadalom egyik képzőerejét. Mind a németországi polgárháború, mind a  Freikorps konfliktusai a Baltikumban a vitatott keleti határon, igen fontos szerepet kezdett játszani a német emlékezetben. Érdekes módon, ez a felfogás növekedőfélben volt, különösen 1930 után, a  nagy gazdasági válság idején.   Mindezek ellenére, a német történelemben egy fontos cezúra állt elő 1918-tól kezdve a demokratikus köztársaság és a törvénytisztelő állam (Rechtsstaat) létrejöttével, amikor senki sem láthatta előre a második világháború szörnyűségeit, még a weimari kormány legádázabb ellenségei sem. A következő, és meghatározó törés persze 1933-ban történt. Azonban a Harmadik Birodalom első évei tekintélyelvű és totalitárius motívumokat mutatott fel, amelyek a náci mozgalomra és a konzervatív elit bizonyos részeire épültek. Az utóbbiak beleegyeztek a liberális és baloldali erők elnyomásába, és bosszút akartak állni 1918-ért egy rövid háborúval, amely az 1914-es imperialista törekvéseket célozta volna. Ellenben időközben a náci vezetőség egy új vezérelvet kezdett kialakítani. Ez a vezérelv egy új, dinamikus és jogilag korlátozatlan intézmények kreálására volt bazírozva, és magában foglalta a német társadalom faji alapon való átrendezését. Hitler az uralmának első pillanatától háborúra készült nem azzal a céllal, hogy az 1918 előtti határokat visszaállítsa, hanem azzal a céllal, amit ő "Lebensraumnak" nevezett, azaz életteret szerezni keleten, korlátlan terjeszkedést és Kelet Európa demográfiájának az átrendezését.   Igy aztán 1937/38-tól kezdve az első világáborús kontinuitás eltűnt. Szélsőgesek vették át a hatalmat Németországban, és a rendszert a saját nézeteiknek megfelelően alakították át. Az üldöztetések a mindennapi élet részévé váltak, nem volt többé semmi ami korlátozza. Míg az első világháború alatt a német társadalom erősen megoszlott, a nácizmus a felszínen egy egyesült és homogén "Volksgemeinschaft" volt radikális nacionalista koncenzussal.   És ez a koncenzus még alaposabbá vált a területi terjeszkedés első éveiben, háború nélkül 1938/39-ben, és háborúval 1939/40-től. Egy újfajta háború volt, ahogy azt sok katonai szakértő megjósolta, új technológiával, és gyors hadműveleti sikerekkel. Az első világháborúban a nyugati hadjárat több mint négy évig tartott, és több mint egy millió német életébe került; 1940-ben 40 napig tartott és vagy 27.000 német katona esett el.   Ez a német stratégiai siker, amely úgy tűnt mint bosszúállás 1918-ért, előfeltétele volt a német történelem, vagy mondhatnánk a XX. Század világtörténelen, legfontosabb fordulópontjának. Hitler elhatározása, hogy megtámadja a Szovjet Uniót, több összefüggő elemet tartalmazott, amelyek megváltoztatták a világ képét: először is, a katonai tervek első alkalommal tűztek ki célul egy "Blitzkrieget",  ami nagyon kockázatos volt, mert a Reichnek nem voltak meg az anyagi javai, hogy legyőzze Sztálin birodalmát.  Igy, másodsorban, a hadjáratot a legerőszakosabb módon kell levezetni, a szovjet elit egy részét el kell pusztítani; egy program, amely rövidesen az egész zsidó kisebbséget magábafoglalta, és a lakósság kiéheztetését azzal a céllal, hogy a  Wehrmachtot táplálják; és egy harmadik, globális oldal: Hitler számított rá, hogy az Egyesült Államok be fognak hamarosan lépni a háborúba, és el fogják dönteni, azonban valójában a Kelet Európa feletti szovjet győzelem számára nyitotta meg a kapút.   Az 1941 és 1943 közötti évek voltak a második világháború tetőpontjai. Hitler egy új európai birodalmat teremtett, részben a többi tengelyhatalom segítségével. Németország majdnem az egész szárazföldi Európát uralta, közvetlenül vagy közvetve.  Ebben a helyzetben a náci vezetőség egy második globális történelmi fontosságú döntést tett: az egész európai zsidóság elpusztítását. Ez egy példa nélkü álló bűncselekmény volt: a 10 millió európai zsidóból, akikre a nácik fokuszoltak, közel hat milliót gyilkoltak meg hátborzongató körülmények között. Soha a történelemben nem fordult elő, hogy egy kormány szándékosan vegye tervbe egy ilyen nagyszámú nép csoport kiirtását ilyen földrajzi méretben, az utolsó tagjáig, legyen az assszony, gyerek, vagy öregember.   De a soát a többi náci bűntett összefüggésében is lehet tekinteni, különösen a három millió szovjet hadifogoly 1941/42-ben való szándékos agyonéheztetésére vonatkozólag, és a három és öt millió közötti nem-zsidó meggyilkolását a táborokban, partizán-elleni harcokban és egyéb bűntettek alkalmából. A zsidók kiirtása után következő lépésként, egy hatalmas deportációs programot terveztek Lengyelországból, a Szovjet Unióból, és máshonnét Kelet Európából, az ún. Generalplan Ostot. Azonban a háború lezajlása miatt ezt az utópisztikus elgondolást csak nagyon kis mértékben sikerült kivitelezniük.   Ezek a rövid megjegyzések a tetőfokán lévő nácizmusról úgy hiszem világosan ábrázolják a nénet történelembeli diszkontinuitást, még globális szempontból is. Persze 1944/45 alatt ezek a bűntettek nem szüntek meg, de attól kezdve a nem-zsidó állampolgárok helyzete is romlott: egy részük maguk is a náci rendszer áldozata lett, mások a szövetséges bombázásé, majd a visszavonulás után a bosszúállás és a keletről való kiűzésé.   A német társadalom lassacskán kezdett eltávolodni a nácizmustól; ez a folyamat, amely a sztálingrádi vereség után indult meg, 1944 nyarán felgyorsult, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy  Németország nem tudja megnyerni a háborút. Azonban a hadi erőbedobás nem szünt meg az utolsó napig, vagy kényszer alatt, vagy nacionalist hitből, vagy pedig a bolsevik előrenyomulástól való félelem miatt. A feltétel nélküli megadás, és a teljes megszállás megakadályozta, hogy egy újabb hátbadöfési legenda keletkezzék, egy Dolchstoßlegende. Dacára az 1945. májusi fontos törésnek, a német  élmény a ?rossz időkről" 1943/44, a háború utolsó fázisától, 1948-ig folytatódott, amikor az új pénzegységet bevezették a nyugati zonákban, és megkezdődott a gazdasági fellendülés.   Közvetlenül a háború után a legtöbb német nyomorúságos körülmények között élt, habár más politikai feltételek mellett. Azt lehet mondani,  hogy Németország nem két, hanem három részre lett felosztva: A nyugati zonákban a szövetségesek rájuk kényszerítették a demokráciát, azoknak a német demokratáknak a segítségével, akiknek sikerült túlélniük a nácizmust otthon vagy száműzetésben. A szovjet zonában csak nagyon rövid ideig tartott a politikai fellazulás. A szovjet titkos rendőrség, és 1947/48-től a német kommunisták egy új diktatúrát vezettek be.  Azonban az Odertól keletre fekvő tartományok lakóinak, és a keleten élő német kisebbségieknek volt a legrosszabb sorsuk. Legtöbbjüket deportálták a négy megszállási zónába, több százezret pedig az ellenkező irányba, a gulágba.   Igy az 1940-es évek végéig a háborúnak egészen különböző kihatása volt a német vidékekre. Természetesen az ellenkező politikai rendszerek hasonló problémákkal álltak szemben: a lakáskérdés, a lakósság élelmezése, a háborús sérültek és özvegyek, és a nácizmus áldazataival való törődés kérdései. Németország soha sem írt alá egy békeszerződést, az anyagi kártérítést a nyugaton az 1950-es években intézték, keleten a szovjet hatóságok meg azt vittek el amit akartak.    A háború és a nácik által elkövetett szörnyűségek lettek a háború utáni német politika középpontja. Mindkét német állam korlátozva volt a politikájában, habár különboző mértékben, a háború hatásaként. Azonban ezek az akadályok hamarosan megszüntek a hideg háború kezdetével. Míg a Szovjet Unió állandóan beleszólt a kelet német szövetségesének külpolitikájába, és sokáig a belpolitikájába is, a Szövetséges Köztársaság, Nyugat-Berlin kivételével, teljes szuverenitást kapott 1955-ben, csak atom fegyverekhez nem volt hozzáférhetősége. Néhány más pszichológiai korlátozás maradt az 1970-es évek elejéig a nemzetközi szférában.   A német háborús emlékezet a személyes színvonalon indult meg, és fokozatosan a kultúrális értekezés és a hivatalos politika tárgyává vált. És az utóbbi a két különböző politikai rendszer szerint oszlott meg. 1948/49 után Nyugat Németországban egy nemzeti értelmezés alakult ki, dacára a nemzet tényleges szétválasztásának. De a szovjet zonában is érezhető volt egy bizonyos nacionalista tendencia. Mind a NSzK, mind a NDR megpróbálta beleilleszteni a kis nácikat a nácitlanítási folyamat befejezte után. Ezzel szemben Bonn az 1950-es években a náci diktatúra funnkcionáriusait beengedte a saját hivatali elitjébe, pl. a bíróságba, a remdőrségbe, és a közigazgatásba. Hasonló volt a helyzet a szabad foglalkozásokban, es persze a gazdasági életben.   Az 1945 utáni években, a háború állandóan jelen volt a közbeszédben vagy ? Kelet Németországban ? a hivatalos kiadványokban. Az NSzK-ban a fő téma a szovjet fogsába esett hadifogjok voltak, és  a háború katonai oldala. A frontharcosok a hadműveletek kimeneteléről beszélgettek, milyen hibákat követtek el, és hogy milyen  rávaló volt a német katona, a Landser.  Az 1950-es évek második felében a náci diktatúra természete került előtérbe, különös tekintettel a német áldozataira, vagy a németföldi koncentrációs táborokra. Véleménykutatások mutatják, hogy a korai 60-as évekre Hitler nagyrabecsülése és az antiszemitizmus komolyan csökkent.   Az 1960-as években a nácizmus legrosszabb vonásai újból tudatossá váltak, különösen a zsidók tömeges elpusztítása. Ettől kezdve a történetírás egyre inkább kezdte vizsgálni a háború és a diktatúra kölcsönös kapcsolatát. Úgy tűnik, hogy ezek az irányzatok az 1960-as évek végére kifogytak a lendületből. Egyike az okoknak az 1968-as generációs konfliktusban lelhető, amikor a háborús generációt a fiatalok kollektive tették felelőssé a múltért. A háború tényleges eseményei kevésbé fontos szerepet játszottak. Ezzel szemben, a németek tetemes része bele volt integrálva a Szövetséges Köztársaság sikeres fejlődésébe, és meg volt róla győződve, hogy végre sikerült kiegyeznie a múlttal, és a borzalmaival. A következő periodusban azok, akik aktívan vettek részt  a háborúban, a háborús generáció, fokozatosan kimaradt a nyilvános életből, és majdnem egyidejűleg abbamaradt a nemzeti diskurzus. A háború továbbra is  állandó téma maradt, azonban az emlékezés elvesztette a dinanizmusát.   Az 1970-es években viszont egy váratlan fordulat állt elő. A "Holocaust" című amerikai regényjellegű TéVé sorozat után drámaian növekedett az érdeklődés a náci bűntettek iránt. Majdnem minden német környék és város elkezdte felfedezni a saját náci múltját, és több figyelmet szenteltek az elhanyagolt áldozat csoportoknak, mint a szintik és romák, a homoszexuálisok, és az elmebetegek. Egy második lépésként, különösen 1989 után, Kelet Európa mint a náci gyilkosságok színhelye, és a kelet-európaiak mint az áldozatai, szintén bele lettek integrálva ebbe a képbe. Ennek ellenére, a zsidók meggyilkolása megmaradt mint az emlékezés centrális alapfogalma.   A kiadványoknak ez az intenzív hulláma a háború és a nácizmus egy újabb imázsához vesetett. Nyilvánvalóvá vált, hogy a németek többsége támogatta Hitlert és, hogy százezrek vettek részt a háborús tömeg bűntettekben. Ez az erősen deprimáló nézet dominál most a német társadalomban. Persze, a kommunizmus összeomlása 1989/90-ben, valamint Németország egyesítése egy meghatározó eltolódást idézett elő az emlékezés összefűggésében.   A Német Demokratikus Köztársaság visszaélt a  háborús emlékezettel azért, hogy legitimálja a diktatúráját. A fasizmus kifejezés gyakran egy manipulációs eszköze volt a külpolitikának, vagy belső ellenfelek ellen. Másrészt a keleti blokkba való integrálódás a háborús emlékezetnek egy fajta denacionalizálásához vezetett.  A nyugattal szemben, a szovjet katonák és partizánok voltak az azonosítás tárgyai. Dacára az állandó önábrázolásnak mint egy antifasiszta állam teljes diszkontinuitással, még Kelet Németországban is történtek bizonyos emlékezési eltolódások. A sztálinista korszak után, az 1960-as években egy fajta mozgástér fejlődött ki a kommunista értelmezésben is; már nem csak kommunista áldozatokat említettek, de csak a nyolcvanas évek közepében ismerték el a soá szerepét. Még manapság is megmaradt az antifasizmus mint az NDR nosztalgia főforrása.   Az egyesült Németországban a háború nem vesztette el a nyilvános fontosságát, csak az egyes világosan definiált értelmezését. Sztálin egy olyan tényező, amelyet évtizedek óta elhagyagoltak mint a nagy ár amit a kelet németeknek, és a kiutasítottaknak kellett fizetniük a háborúért. Azonban a sztálinista bűnökről való általános diskurzus az utóbbi 15 esztendőben ? legalább is a legtöbb esetben ? nem szorította háttérbe a nácizmus emlékét. Inkább egybeesik azzal a tendenciával, hogy a többi európai társadalommal elkezdődjék egy párbeszéd a háborúról, egyfajta európai  háborús emlékezés kibontakozása. Súlyosabb probléma az, ami a németek háborús sorsáról szóló vitákból ered, különösen azokról, akik meghaltak. Elesett  Wehrmacht katonákat, a szövetséges bombázások, a Vörös Hadsereg erőszakának, az első kiűzetések áldozatait most gyakran úgy tekíntik mint általános áldozatokat.  A vita ezeknek a viszonyának a német bűntettek és a német hadviselés áldozataihoz még bőven zajlik.   Az idei évforduló valószínüleg az utolsó, amelynél jelen vannak a háborús generáció tagjai. A mai becslések szerint ezeknek a 10 ? 15 % van még életben, úgy mint a többi résztvevő országban. De az emlék egyre inkább szétvált az egyéni élménytől. Ez az egyik oka annak, hogy 60 év után majdnem több a média tájékoztatás mint akár 1995-ben vagy 1985-ben. A háborúnak ma még központi szerepe van a német identitásban, de  a háborúnak egy specifikus nemzeti emléke egyre inkább veszít tért, és a németek már képesek másoknak a nemzeti emlékeivel konszenzust találni.