Mv.: - Nehéz sorsúak. Ez a jelző a maga egyszerűségében még megközelítően sem képes visszaadni azt, amit takar. Ezzel a címmel vetítik a Terror Házában Sára Sándor tizennégy részes interjúsorozatát a második világháború után a Szovjetunióba hurcolt emberekről, akik évtizedeken át még csak ki sem beszélhették nem mindennapi testi-lelki megpróbáltatásaikat. Nagy Katalin interjúja.
Riporter (Nagy Katalin): - Sára Sándor rendező. Mint nyilván, minden dokumentarista, az egyik legnagyobb gondot az jelentheti Önnek, hogy megszólaljanak ezek az élő tanúk. Hiszen erről a dologról évtizedekig nem beszélhettek. Ezt hogyan érte el?
Sára Sándor rendező: - Nem kellett ehhez semmi különösebb trükk vagy képesség, csupán annyi, hogy azt érezzék, akikkel én leülök, hogy engem hallatlanul érdekel az, amit ők mondanak, és mindaz, amit ők mondanak, én azzal nem fogok visszaélni. Ezt azért mondom, mert nagyon sok riportot ezerkilencszáznyolcvannyolcban-nyolcvankilencben készítettünk, amikor még erről nemhogy nem volt szabad beszélni, hanem nem volt tanácsos beszélni. Tehát ha egy szót akarok mondani, akkor azt mondom, hogy a bizalom.
Riporter (Nagy Katalin): - Na de, akkor hogy lehet az, hogy csak most kerül a nagy nyilvánosság elé ez a tizennégy nagy interjú?
Sára Sándor rendező: - Ez úgy lehet, hogy én készítettem évekkel ezelőtt egy dokumentumfii-sorozatot, annak az volt a címe, hogy Magyar nők a Gulágon. Hát, az a nőkről szólt, de én már akkor is forgattam férfiakkal is. Aztán később játékfilmet szerettem volna erről a témáról, a Gulág-témáról, de mind a mai napig erre nem jött össze a pénz. égyhogy akkor eszembe jutott, hogy akkor talán a férfiakkal is folytatni kéne, és részben másfél évvel ezelőtt egy-két riportot forgattam, a többit pedig fölhasználtam abból, ami ezerkilencszáznyolcvannyolc-nyolcvankilenc és kilencvenben létrejött.
Riporter (Nagy Katalin): - Hogy találta meg ezeket az embereket?
Sára Sándor rendező: - A megtalálás az annyi, hogyha az ember egyvalakit ismer, akkor az már mondja a többit, vagy mondja a következőt. De nem emlékszem pontosan, lehet, hogy először Rózsás Jánossal, de az is lehet, hogy valaki mással hozott össze a sors vagy a jószerencse, és aztán ők adták a további neveket.
Riporter (Nagy Katalin): - Azt mondta itt Szakály Sándor történész, hogy Sára Sándor az operatőr, a rendező, most már, már-már azt kell mondanunk, hogy a történész is. Hiszen olyan dolgokat tesz nyilvánvalóvá a filmjeiben, amiről eddig még sokszor a történészek sem tudtak. Ezt a szerepet szívesen vállalja?
Sára Sándor rendező: - Ez adódott abból a feladatból, amibe az ember nekifogott. Ugye, igazság szerint ez kezdődött a második magyar hadsereggel. Ez egy huszonöt részes televíziós sorozat volt, az is egy kétrészesnek indult, aztán mint a hólabda nött-nőtt-növekedett, és ha már a második magyar hadseregről beszéltünk, akkor utána kellett volna a hadifogságról beszélni, de akkoriban a film be volt tiltva, tehát azzal előállni, hogy én most a szovjet hadifogságról akarok filmet, azt nem lehetett, tehát az elmaradt. Akkor forgattam az angol, amerikai, illetve francia amerikai hadifogságról, már forgatás közben mondtam, hogy a végén, mire ez a film elkészül, az amerikaiakkal és a franciákkal leszünk jóban, akkor az lesz a baj. Akkor majd visszatérünk a szovjet hadifogságra. Tehát így jött. S ha mára hadifogság, akkor utána ugye, az, hogy a Gulág, és úgy egyik film vagy egyik sorozat jött a másik után, nem lehetett abbahagyni.
Riporter (Nagy Katalin): - Ön sok szörnyűséget hallott ezek során a forgatások során. Volt-e valami olyan, ami különösen meglepte a Gulág-történetekben?
Sára Sándor rendező: - Minden meglepett, és azt kell, hogy mondjam, hogy amikor ezeket az interjúkat készítettük, nem csak én, hanem a kollegám is egyfolytában depressziósak voltunk. Tudniillik, ezt nem lehet másképp elviselni, szörnyű történeteket mondanak el, iszonyú sorsok bontakoznak ki, úgyhogy én azon is gondolkoztam akkoriban, néha még most is, hogy vajon ennyi szenvedés, ennyi megalázás után mennyire marad ember az ember? De hát, az marad, mert ugye, itt is köszöntöttem azokat, akik, akik még életben vannak. Ugye, mert a felejtésnek van egy sajátos mechanizmusa, ami abból következhet, hogy az ember mégiscsak szeret élni, és akkor lefojtja vagy elnyomja vagy leszorítja ezeket a nagyon rossz és nagyon kellemetlen, nemhogy emlékeket, hanem átélt eseményeket.
Riporter (Nagy Katalin): - Kertész János is megnézte most itt a filmbemutatót, ezt az egy részletet. Ön hol volt fogoly?
Kertész János: - Engem negyvenhétben ítéltek el húsz év kényszermunkára és öt év száműzetésre és öt év.....jogvesztésre, kémkedéssel és hazaárulással és népellenséggel. Fiatal gyerek voltam, akkor még levente. Azt hittük, hogy megmentjük a hazát a Szovjetunió ellen. Hát, ez nem sikerült. Na most, ezek után elkaptak az oroszok, a magyarok elsősorban, és akkor átadtak az oroszoknak, elítéltek húsz év kényszermunkára.
Riporter (Nagy Katalin): - Melyik táborban volt?
Kertész János: - Sokban voltam. Gratzban voltam legtöbbet, tehát a.....vármegyében.
Riporter- (Nagy Katalin): - Dolgozniuk kellett nyilván, ugye?
Kertész János: - Természetesen. Nekem szerencsém volt, mert én általában fakitermelésen dolgoztam, tehát erdőben. Szerencsém volt, mert azok, akik .... kerültek, ahol hát ugye, bányában sokkal szerencsétlenebbek voltak, szilikózist kaptak, azok már régen-régen meghaltak. Én még hál´lsten, élek, hetvennyolc éves vagyok.
Riporter (Nagy Katalin): - Hogyan éltek ott? Mit lehetett csinálni a munkán kívül?
Kertész János: - Jaj, kegyetlen világ volt, azt nem lehet elmondani, nagyon kegyetlen világ volt. Vagy bírta vagy nem bírta. Rengetegen elpusztultak, részben a nehéz munka miatt, de részben az étkezés hiánya miatt, állandóan éhesek voltunk, és nem ettünk semmi olyant, amit most eszünk. |
