A második világháború során közel 700 ezer magyar állampolgár került szovjet fogságba. Sorsukról a történelemkönyvek többnyire hallgatnak. A hallgatás oka az ismerethiány. A hatalom birtokosai 1945-től kezdve évtizedeken át azt a hamis látszatot keltették, hogy szovjet fogságba csak harci cselekmények közben elfogott katonák kerültek, akiket azonban a szovjetek még a békekötés előtt nagylelkűen hazaszállítottak. Valójában a foglyok mintegy harmada kényszermunkára hurcolt civil volt, és nagyszámban vittek koholt vádak alapján elítélt és a GULAG táboraiba zárt magyarokat is. A hadifoglyokat és a civil internáltakat évekig dolgoztatták a Szovjetunió munkatáboraiban. Az utolsó nagyobb fogolyszállítmányok csak 1955-ben (!) érkeztek haza, az utolsó magyar hadifogoly, Toma András pedig 2000-ben. Tény az is, hogy a mostoha bánásmód és életkörülmények következtében a kiszállítás során, a gyűjtő-, tranzit- és a kényszermunkatáborokban több mint 200 ezer magyar állampolgár lelte halálát.  A Múzeum az írott visszaemlékezésekből, illetve a túlélőkkel készített beszélgetésekből dokumentumgyűjteményt hoz létre. A gyűjtemény emléket állít a kényszermunka áldozatainak, és megörökíti az elhallgatott szovjet fogság történetét.  Azt, hogy az utolsó órában vagyunk, pontosan igazolja, hogy a "Jaj, a legyőzötteknek, Rabszolgasorsra kényszerítve" felhívásunkra eddig több mint 900-an jelentkeztek: elhozták tárgyi emlékeiket, eddig kibeszéletlen történeteiket arról, miként fordult ki az életük egyik pillanatról a másikra, miként lettek egy kor védtelen áldozatai.